1. kép: Salgótarján Szoborparkja: A Szoborpark létrehozását 2001 októberében Cserháti József, Salgótarján önkormányzati képviselője kezdeményezte, a tervezője pedig Erdei Sándor szobrászművész. Ezután 2002 augusztus végétől megnyitott a Szoborpark. 2-5. képig: Partizánemlékmű, a „Pléh Öcsi”: Ez a 475 cm magas, 3-szoros életnagyságú, krómacéllemezből hegesztett, fegyverkező munkást ábrázoló „Pléh Öcsi” becenevű bádogember a rendszerváltás előtt egy hatalmas betontalapzaton felállítva magasodott a város közepén, a Kálvária szomszédságában. A betontalapzat még ma is ott árválkodik magában. A szobrot 1969-től állították a városközpontba, megalkotói: Szabó István benczúrfalvai szobrász, és Magyar Géza rákoscsabai építész. A rendszerváltás után, 2002 körül a szobor Baglyasaljára, az egykori Bányászkaszinóval szemközti Szoborpark dombtetejére költözött, és Salgótarján környékén lefolyt partizánharcoknak állít emléket. 6. kép: Nógrádi Sándor honvéd-vezérezredes, diplomata: Nógrádi Sándor (Fülek, 1894. máj. 14. – 1971. jan. 1.) Losoncon, majd Budapesten rézesztergályos és villanyszerelő szakmát tanult, ekkor került kapcsolatba a munkásmozgalommal a MÉMOSZ- és Gutenberg Otthon munkásgyűlésein. 1916-ban visszatért Losoncra, a helyi gépgyárban tisztviselő volt, majd a gyár főbizalmijává választották. 1918 őszén belépett az MSZDP-be, 1919 tavaszán a KMP-be. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadseregben szakaszparancsnok volt. A proletárdiktatúra bukása után Csehszlovákiába emigrált. Részt vett az ifjúmunkás mozgalom megszervezésében. 1921-ben letartóztatták, 3 havi börtönre ítélték. 1922–23-ban a csehszlovák kommunista ifjúsági szövetség egyik titkára volt. Forradalmi szervezőmunkája miatt ismét emigrálni kényszerült, és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé munkatársaként dolgozott Berlinben, majd Moszkvában. Az 1920-as évek közepétől a Komintern munkatársa. Franciaországban a Fasizmus- és a Háborúellenes Világbizottság titkára volt. 1944-ben a moszkvai Kossuth Rádió egyik szerkesztője lett. 1944. májusában a kijevi partizániskola parancsnoka volt, szept. végétől 8 főnyi egységével Szlovákiában harcolt. 1945-ben az MKP felső-magyarországi területi titkára, irányításával indult meg az élet ezen a fontos ipari területen. 1945 végén iparügyi államtitkárrá nevezték ki, a „széncsata” egyik fő szervezője volt. 1946-ban megbízták az MKP Központi Vezetősége agitációs és propagandaosztályának irányításával, majd a minisztériumi elnökség politikai államtitkára. 1949–56-ban a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, altábornagy, majd vezérezredes, 1955. júl.-tól a honvédelmi minisztérium első helyettese volt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után 1957-ben az MSZMP agitációs és propagandaosztályának vezetője, 1957. ápr.-tól 1960. jan.-ig pekingi és hanoi nagykövet. Országgyűlési képviselő, 1963–67-ben, nyugdíjba vonulásáig az Elnöki Tanács tagja. A szobrot Janzer Frigyes budapesti szobrász készítette 1984-ben. 7. kép: Szalvay Mihály és Pothornik József mellszobrai: a. Szalvay Mihály: Szalvay Mihály (Zagyvaróna, 1989. aug. 23. – Budapest, 1955. nov. 21.) mellszobrát 1971-ben állították fel szülőfalujában, Zagyvarónán, a kultúrház melletti parkban. Miután 1990-ben piros és fehér nitrófestékkel leöntötték, a Nógrádi Történeti Múzeumba helyezték át, majd 2002-ben innen került Baglyasaljára, az egykori Bányászkaszinóval szemközti Szoborparkba. A szobor megalkotója Demjén László budapesti szobrász. Szalvay Mihály hat elemit végzett napszámos volt, 1915-ben kőműves segédlevelet szerzett, 1917-18-ban az olasz fronton katonáskodott, majd hazatérése után a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja lett. 1919-ben vöröskatona volt, és 1920 márciusában 15 évre ítélték, majd a börtönből megszökve Csehszlovákiában, Bécsben, Brüsszelben és Párizsban élt, fizikai munkásként dolgozott. 1936-ban a spanyol köztársasági hadsereg tagja, 1939-ben Franciaországba menekült, és a II. Világháború kitörésekor jelentkezett a francia hadseregbe, innen internálták a gurs-i, a vernet-i és az afrikai Djelfában lévő táborba. A szovjet kormány közbenjárására 1943-ban Szovjetunióba távozott, és innentől ismét a Vörös Hadseregben szolgált, Jugoszláviába küldték, ahol részt vett a boszniai és egyéb jugoszláv harcokban. 1945-től haláláig katona volt, 1953 májusában a Magyar Függetlenségi Népfront Bács-Kiskun megyei listáján országgyűlési képviselővé választották. A szoborparkban álló szobrát Demjén László budapesti szobrász készítette 1971-ben. b. Pothornik József politikus: Pothornik József (Baglyasalja, 1903. nov. 10. – Budapest, 1981. aug. 12.) 1918-tól vájár-bányász, 1922-ben kommunista pártmunkás, 1926-30-ban a KMP titkára a salgótarjáni szénmedencében, 1929-ben a salgótarjáni és a pécsi bányászsztrájkok egyik szervezője, 1930-ban Szovjetunióban a KMP II. kongresszusán a KMP Bizottságának tagjává választják, majd a Donyec-medencében bányászként és üzemvezetőként dolgozik. Ukrajna német megszállása után a megszálló hatóságok letartóztatják, és Németországba deportálják, majd 1947-ben visszatér Magyarországra, és a Bányász Dolgozók Szakszervezetének a titkára, ezután elnöke lesz. 1952-56-ban a Dorogi-Tatai Aknamélyítő Vállalat igazgatója. 1957-től nyugalomba vonulásáig (1973) a Nógrádi Szénbányászati Tröszt igazgatója, 1951-54-ben az MDP Központi Vezetősége, 1957-től haláláig az MSZMP Központi Bizottságának tagja, 1974-től országgyűlési képviselő. A szobrot Szabó István benczúrfalvai szobrász készítette, 1986-ban lett felállítva. 8. kép: Salgótarján egykori városcímere: 1967-ben született meg, és a rendszerváltásig ez volt a városcímer. 13. kép: az egykori bányászkaszinó épülete a Bizalmi férfi szobrával: Az egykor kaszinóként és helyi művelődési házként üzemelő Bányászkaszinó az 1880-as években épült, kezdetben Baglyasalja bányászainak számára, mivel ekkor és ezelőtt Baglyasalján szinte csak bányászok éltek a családjaikkal. Az épület 1948 után diákotthonként üzemelt, az 1960-as éveket követően a bányák megszűnése után pedig sima helyi művelődési házként működött a 80-as és 90-es években. A Bizalmi férfi szobrának helyén egykor az épületbejárat előtt 1991-ig egy Lenin-szobor állt, ennek helyére került a Bizalmi férfi szobra, amit Szabó István ceredi szobrász készített 1949-ben. 14. kép: Szabadságharcos-emlékmű a Bányakaszinó kertjében: A szobrot Bóna Kovács Károly salgótarjáni szobrász készítette 1948-ban. 15. kép: Üvegfúvó munkás szobra Salgótarján egykori öblösüveggyárának főbejáratánál: Az alumínium szobrot Ispánki József budapesti szobrász készítette a gyár főbejárata elé 1961-ben. 16-19. képig: Üvegfújók szobra: Salgótarján egykori öblösüveggyára előtt álló, rézlemezből készített műalkotás a mára kihalt ősi foglalkozásnak, az üvegfújásnak az emlékműve. A zöld, kék és fehér üveg ábrázolásoknak a jelentése: a gyár kezdetben csak zöld üveget készített, majd 6 évvel később már színes, félfehér, barna és sötétkék palackokat is gyártott. A fehérüveg termelést 1927-ben kezdte meg, és 1931-ben rendezték be az első finomcsiszoldát. A szobrot Kalló Iván, valamint az ifjú és idős Kalló Viktor babócsai szobrászok készítették 1983-ban. 20. kép: Dombormű az 1952-es építésű megyeháza falán: A dombormű készítője Bóna Kovács Károly salgótarjáni szobrász 1956-ban. Ez a műalkotás a Rákosy Mátyás korszakot ábrázolja: A bal felső és jobb alsó sarokban a munkásosztály jeles képviselői, bányászok és martinászok, munkások és munkásnők. Mellettük az őket támogató és segítő értelmiség. A bal alsó sarokban a legfőbb szövetséges, a dolgozó parasztság, kiemelve a család fontosságát, és a gyerek mellett még egy kedves szarvasmarha is megjelenik, amint békésen hajtja igába a fejét. A gyermek persze már az anyja ölében elhelyezkedő könyvre fordítja a figyelmét, jelezvén a tanulás fontosságát, mint a jövő zálogát. Az előre vezető utat a bal felső sarokban álló öntudatos bányász határozott mozdulattal jelöli ki. A kompozíció közepén a tanuló ifjúság (látható a megbízható munkásszármazású jellegük), a jövő mérnökei és szakmunkásai lelkesen vitatják meg a legutóbbi pártkongresszus határozatait. Mellettük áll a népi hadsereg katonája, védőernyőként tartja föléjük a címeres zászlót, őrizvén a békét a dolgozó nép, és a tanuló ifjúság számára. A jobb felső sarokban elhelyezett svájcisapkás, kissé csibészes alak pedig egy létraszerű eszközre próbál felmászni, felülről szemlélve az eseményeket, felülemelkedik a környezetén, talán lassan távozni készül, és búcsút int az egész társaságnak. 21. kép: Szarvas és farkas v. A szarvas győzelme partizánemlékmű: Ezt a rézlemez-domborítású szobrot 1969-ben az egykori szlovák határ mellett egy völgykatlanban, a karancsberényi Légrády-vadászház (később partizán-főhadiszállás, utána Partizánmúzeum) közelébe egy erdei tisztásra állították fel, és addig állt itt a szobor, amíg a vadászház Partizánmúzeumként működött (az épület sajnos ma már nem múzeum és nem is látogatható, a rendszerváltás után privatizálták). A szobor az 1990-es évekre funkció nélkül maradt az erdőben, a ház vendégei állítólag néha céltáblának használták és a gyorsan elinaló vadak helyett erre lőttek fegyvereikkel. 1997-ben került Salgótarjánnak a Füleki út-Kékkői út sarkán lévő kis parkjába, ahol a helyi önkormányzat a II. Világháború áldozataira állít emléket ezzel a szoborral. A szobor alkotói: Vigh Tamás budapesti szobrász, és Jánossy György budapesti építész. 22. kép: Báthory István szobra: A Báthory téren álló szobrot Bóna Kovács Károly salgótarjáni szobrász készítette 1933-ban. Báthory István 1533. szeptember 27-én Szilágysomlyón (Erdély) született Tegledi Katalin fiaként, és 1934-ben halt meg. Báthory István 1530-1534 között János király erdélyi vajdája volt, családja az akkoriban Erdélyhez tartozó Partiumban birtokolta a somlyói uradalom mellett a szatmári és szinéri uradalmakat. 23-26. képig: Vöröskatonák emlékfája emlékpark: Az emlékhely elemeit Kiss István biharillyei szobrász készítette 1984-ben. Ezen az emlékhelyen állt egykor a legendás Rákóczi-fa, melynek kiszáradt maradványát néhány éve eltüntették az emlékparkból, így a park központi eleme, a magas, hatalmas fatörzs is eltűnt. Ennek helyén ma kerek virágágyás, mögötte a törzs kis darabja áll két kis krómozott táblával. A történelem során az 50-es években „Rákosi-fa”, majd 1957 után, egészen a rendszerváltásig pedig „Vöröskatonák emlékfája” volt a neve. A parkban a sok-sok kőfigura a hajdani hatalmas fa alatt gyülekező katonákat, harcosokat jelképezi. Az utóbbi években a két, festett acél (vörös, majd nemzetiszínű, illetve zöld) zászlót krómacél zászlóra cserélték, formáját azonban megőrizve. Korábban a fatörzsön rézdomborításos emléktábla volt, ma a zászlókon olvashatjuk a tudnivalókat: "Azokra a nógrádi hősökre emlékezve akik az / évszázadok során harcba indultak népünk / szabadságáért." Az 1960-as évekből származó fotók szerint Kiss István kompozíciójának felállítását megelőzően is állt itt egy egyszerűbb emlékmű, amely a vöröskatonák emlékére készült (1919-ben visszafoglalták a csehszlovák intervenciós hadseregtől a környéket a vöröskatonák). 27. kép: Kisze oszlop: A 60-70 centiméter átmérőjű, 250 centiméter magas mészkőoszlop palástján három téltemető fiatal leány reliefje látható. A negyedik oldalon felül a „Kisze báb” helyezkedik el, alatta a mondóka olvasható. Az oszlop alsó részén körkörösen a bűbájosság kellékeként békák füzére, az oszlop felső részén a kép lezárásaként baglyok alkotnak kört. A három leányzó már készül arra, hogy a bábuból szalmacsomót húzzon ki, mely elárulja nekik jövendőjüket. Az oszlopot Kovács Imre karcagi szobrász készítette 1968-ban. 28. kép: Fegyvert fogó munkás szobra: A szobor Tanácsköztársasági Emlékműként került felállításra 1959-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján. A szobor készítője Tar István budapesti szobrász, a szobrot jelenleg a tér ismételt átalakításával a lebontás és a salgótarjáni politikai szoborparkba áthelyezés veszélye fenyegeti. 29. kép: Felszabadulási emlékmű: Az emlékművet Somogyi József félszerfalvai szobrász készítette 1967-ben. 30. kép: Dr. Förster Kálmán emlékmű: Salgótarján volt polgármesterét ábrázoló mészkőszobrot Molnár Péter salgótarjáni szobrász készítette 2012-ben. 31. kép: Losonci 25-ös hősi halottak v. a 25. gyalogezred emlékműve: Ez a Főplébánia-templom támfala előtt álló, Borbály Attila helyi szobrász által 2007-ben elkészített és felállított emlékmű az egykori, 1932-ben Bóna Kovács Károly salgótarjáni szobrász által homokkőből készített emlékműnek a másolata, amelyet 1971-ben a helyéről kiszakítottak-eltávolítottak. Ez az alkotás az I. Világháború eseményein belül Magyarország vereségére, emellett a 20-as és 30-as éveknek a következő háborúba torkolló nehéz időszakáról, a benne elesett hősökről emlékezik meg. A domborművön egy éppen sebesült és elesett zászlóvivő látható, akitől átveszi a zászlót a rohamra induló fiatal katona, felettük pedig a szárnyas nőalak, a „Szabadság géniusza” a katonákat hívja harcba, buzdítva őket, hogy tovább kell harcolni, nem feladni. Az emléktábla elkészítéséhez jelentős összeggel járult hozzá a Bécsben élő Lehár Ferenc zeneszerző, aki megírta a 25-ösök indulóját is, mely elhangzott a salgótarjáni Ipartestület termeiben 1932. január 30-án megrendezett összejövetelen. 1932 februárjában már megtekinthető volt az emléktábla agyagmintája is, amit később bronzzal öntöttek be, hogy minél maradandóbb legyen. Április végére készült el a műkő emléktábla, amely oly nehéz volt, hogy csak az acélgyárból kölcsönzött csigák segítségével lehetett kiemelni Bóna Kovács Károly házából, s mint egy szemtanú beszámolt róla: a szobrászművész házának oldalát szét kellett szedni, hogy a hatalmas alkotás elszállítható legyen. Az emléktábla felavatására, leleplezésére József főherceg altábornagyot kérték fel az emlékbizottság tagjai. 32. kép: Öregasszony szobor: Az emlékmű az emberáldozatoknak állít emléket, emellett a túlélők múlhatatlan fájdalmát jelképezi a kis töpörödött, csendes és magányába roskadt öregasszonnyal. A szobor 2000-ben lett felállítva, készítője Molnár Péter salgótarjáni szobrász. 33-34. kép: A hazatérés kútja emlékmű: Az emlékoszlop készítője Molnár Péter salgótarjáni szobrász, az emlékmű 2005-ben lett felállítva. Somoskőújfalu lakosai azok az emberek, akik hol az egyik, hol a másik ország vagy település lakóinak számítanak, miközben ki sem mozdulnak a saját telkükről, mivel 1920. június 4-én a trianoni békeszerződés Somoskőújfalut, Somoskő községet és Somoskő várát Csehszlovákiának ítélte. A legenda szerint dr. Krepuska Géza fülgyógyász orvosprofesszor, a környék földbirtokosa és a kőbányák tulajdonosa, életmentő fülműtétet hajtott végre az itt állomásozó antant bizottság egyik tagján. Gyógyulása után az angol tiszt megkérdezte, hogyan hálálhatná meg az életmentő beavatkozást. Krepuska elvezette a páciensét a mesterségesen meghúzott határhoz, átmutatott a túloldalra egy házra, ahol a sógora lakott, és azt kérte cserébe, segítsen neki valahogyan elintézni, hogy ne kelljen több kilométert gyalogolnia a határátkelőhöz, ha meg akarja látogatni a sógorát. Ezt követően Liptai B. Jenővel, a Rimamurányi Vasmű Rt. akkori igazgatójával, és dr. Aurer Pál jogi szakértővel határkiigazítási kérelmet nyújtottak be. A kérelemben leírták, hogy főváros kövezésére (a badacsonyi bazalttal szemben) csak a somoskői bányákban kitermelt kő alkalmas, továbbá a Magyarországnak ítélt Salgóbányára vezető egyetlen járható út a Csehszlovákiának ítélt Somoskőújfalun és Somoskőn vezet keresztül. Több éves tárgyalássorozat eredményeként a Népszövetségi Tanács 24. Ülésszaka (Nagykövetek Tanácsa) 1923. április 23-án visszacsatolta Magyarországhoz Somoskőújfalu és Somoskő községeket és a környékbeli bányákat (a várat sajnos nem). A szépen csengő szavak azonban valószínűleg „süket fülekre” találtak volna az életmentő fülműtéten átesett antant tiszt hathatós közbenjárása nélkül. A hivatalos átadásra 1924. február 15-én került sor a helyszínen. Somoskő községet és Somoskőújfalut 1977-ben Salgótarjánhoz csatolták. 2004. szeptember 4-én Somoskőújfalu lakossága népszavazáson az önállóság mellett döntött. Hivatalosan 2006. október 1-től létezik újból az önálló Somoskőújfalu. Azóta a továbbra is Salgótarjánhoz tartozó Somoskőre és Salgóbányára közlekedő helyi buszjárat a szomszédfalunak számító Somoskőújfalun keresztül jut el a végállomásra. 1999-ben a Somosi Kultúráért Egyesület és a Somoskői Váralja Egyesület közösen elhatározta, hogy 1924. február 15-ét a „hazatérés napjává” nyilvánította, és ezt a napot minden évben közösen megünnepelik.