Olyan furcsán látok... A színek... valahogy mintha eltolódtak volna. Fakóbbak, pasztellesebbek... Le... le kell ülnöm... Várjatok... Nem, nem, jól vagyok... Igen. Csak valami más... Nem, nem értem, mi történik... Mi ez?
Nem tudok beszélni. Nem zavar. Nem is érdekel. Csak a számon nem jön ki. Valójában abszolút nem is figyelek a testemre. Tudom, hogy ha akarnám, akkor bármelyik pillanatban minden helyre állna, de... de nem akarom. Ez itt valami érdekes.
Körülnézek. Egyenlőre minden pasztelles, de érzem, hogy nem sokáig lesznek fakók a színek. És hiába fakók, mégis... több életet, energiát látok bennük, mint amikor "rendesen" látok. És még a lényem is beleremeg a felismerésbe. Úristen... Mi lesz itt, ha "kiteljesednek" a dolgok? Aztán egyszer csak morajlást érzékelek. Nincs rá jobb szó, megremeg a Lényem, de nem kellemetlenül, egyszerűen csak érzi, hogy valami közeledik, valami változik.
Aztán a fa mögött valami ténylegesen változni kezd. Egy pontból sugarak törnek elő, s amerre kisugároznak, a színek kezdenek életre kelni, megmozdulni, átváltozni "élővé". Mindent áthat, mindent magába foglal, és meglátom...
- Oké, magához tért, tartsd a fejét! - Érzem, ahogy a fejem alá nyúlnak, de nem számít. Egy dolog érzete számít. A könnycseppé, ami végigvándorol az arcomon, benne a szivárvány minden színével, milliárdszor fakóbban, mint amit előbb láttam, mégis a csoda egy pillanatát magában hordozva.
www.facebook.com/AshenThePhotographer
