A holló álma

A varjú egy korlát szélén ücsörgött és álmodozott.

Hm... Ha a dzsungelben élnék, biztos, hogy én lennék ott a király! Úgy csicseregnék, mint a legszebben daloló énekesmadár a világon, sőt még sokkal de sokkal szebben is annál. Bizony.

És állandóan finom falatokat ennék. Óriási, csodás, mézízű hernyókat. - Hogy hol és mikor kóstolt mézet, ne tőlem kérdezzétek, tán még az isten sem tudja. Mindenesetre úgy tűnik, maradandó élmény volt számára.

És mindig lenne a közelemben egy patak, hogy bármikor megnézhessem magam a tükrében.

Ó igen... és... és... - a legnagyobb álmát ízlelgette immár - igen... tuti, hogy csodás, színes ruhám lenne! De nem akármilyen ám! Olyan csodás, rikító, mindenféle színű. Minél csicsásabb, annál jobb! Igen, annál jobb... Hisz ki vetekedhetne akkor már velem? Senki! Én lennék a király... Ó de mekkora király lennék. A legnagyobb a madarak között, mióta csak léteznek. Talán mindenki királynak szólítana, még a sas is, meg az a hülye sirály is, aki mindig itt nagyzol a csatornánál. Bár... Bár neki meg sem engedném, hogy ott lakjon a dzsungelemben. Mert akkor már az enyém lenne, nem? De. Nahát, lenne egy saját dzsungelem... Hát mekkora király vagyok már?

Aztán meglátta, ahogy a többi varjú talált valamit a földön, és egy pillanat alatt feledve álmát, belevetette magát a harcba a kis bogárért.