Vályi Huba otthonában (Fotó forrása: Komka Péter)

Levelem nem maradt válasz nélkül, kedves, kiegyensúlyozott üzenetként megérkezett a megerősítés, hogy sose adjam fel álmaimat, próbáljak autodidakta életvitelt kialakítani, mostani lelkesedésemmel ötvözve. Sajnos a tartalom egyben elbocsájtó szép üzenetként is funkcionált, hisz abban a korban elképzelhetetlen volt, hogy bárki munka mellett, levelező tagozatosként végezzen el egy olyan gyakorlati szakmát, mint az órásmesterség. Vályi Huba életműve meghatározta a hazai oktatás európai színvonalát, amelynek még az évezred vége felé sem volt alternatívája.

Alapos, mindenre kiterjedő szakoktatás lefedte az órásmesterség egészét, amelyet szinte elképzelhetetlen volt koncentrált oktatási ütemtervbe sűríteni. Bár az 1990-es években nem körvonalazódott világosan, de abba a korba léptünk, ahol a kőbevésett szakoktatási rendszereknek nem mindig volt intézményesen biztosított helye modern világunkban.

Ezen hálátlan időszak nem váratott sokat gyakorlati önmagára, hisz az önkormányzati finanszírozás átalakulása illetve a nagyvállalati rendszerek összeomlása alapvetően átalakította a szakképzés több mint fél évszázados múltját. Mivel ennek okán megszűntek az intézményi tanműhelyek, így magának az iskolának kellett átvállalnia a gyakorlati oktatás minden költségét illetve logisztikáját. Ezek mellet a kézműves szakmák iránti érdeklődés csökkenése továbbá a tíz osztályhoz kötött feltételrendszerek bevezetése nagyban átalakította a tanulmányi keresztmetszetet. Az addig megismert oktatási alapképzésbe integrált kompetencia-mátrix bevezetése, illetve a felhígult oktatói létszámba beemelt civil delegáltak kelletlen térnyerése ütötte bele az utolsó szöget az iskolarendszer koporsójába.

Hosszú vívódás után a kétezres évek közepén megdőltek az akkori rutinok, elszakadtak a súlyok és ellensúlyok majd recsegve ropogva saját romjaiba hullott a több mint ötven évig hibátlanul működő órás szakoktatási szokásrend.