Azt mesélik, hogy volt egyszer egy nemzet, a tagjai lovas népnek tartották magukat...
Pusztákon vágtattak nagy, harci lovaikon, s meghódították világukat nemcsak hadi tudományukkal, hanem azáltal is, hogy ősi messzeségből eredő nyelvük - mely rendkívül logikus és ráadásul szakrális is volt - képessé tette őket a másképp gondolkodásra, a rendkívüli erejű logika könnyed felhasználására, s hatujjú szent embereik a természet ismeretével könnyedén gyógyították betegeiket és beszélgettek a szellemvilággal...
Mindenki rettegte Őket, s bátran mondhatták magukat a világ urainak, bár erre már a legöregebbek is csak annyit mondhatnak, hogy valamikor több ezer nemzedékkel ezelőtt tényleg volt ilyesmi az Őslegendák szerint, de akkor még a Holdat épp csak pályára állították a Föld körül, szóval erre tényleg nem igen emlékeznek már az emberek...
Aztán... Aztán történt valami... A Nép önmaga ellen fordult... Letelepedtek, eladták egymást, felütötte fejét a belső ellenségesség, nem hallgattak már a Hatujjúakra...
Önjelölt próféták jelentek meg, emberek, akik kiskirályoknak gondolták magukat, elhintették az emberekben a szép szavakkal a fekete magvakat, s az egykori nagy nemzet utódai már nem bíztak senkiben, s egyre lejjebb süllyedtek.
Illetve bíztak, csak azoknak adták bizalmukat, kik valójában mételyezték a népet.
Az egykori büszke nemzet, a Lovak Népe egy idő után már csak karámba zárt ló volt, akikkel bárki bármit megtehetett...
Ma már nem létezik Lovak Népe. Ki tudja, tán valami átok volt az egész elindítója, ez már nem derül ki, hacsak... Hacsak újra meg nem hallja néhány ember, mit súgnak a Szellemvilágból...
Talán akkor nem csak okokat fognak súgni, hanem valami irányt is mutatnak Nekik, s a nép maradéka felpillantva magára talál.
https://www.facebook.com/AshenThePhotographer
