A fél évszázadon keresztül hivatalosan cáfolt tényt, miszerint a kelet-európai régió sorsát évtizedekre meghatározó, 1939. augusztusi Molotov-Ribbentrop paktumnak volt titkos záradéka.
A II. világháború küszöbén kiderült, hogy a Szovjetunió nem számíthat Nagy-Britannia és Franciaország együttműködésére a német agresszivitással szemben. Sztálin ekkor úgy döntött, hogy időnyerés céljából is megegyezést keres Hitlerrel, aki ugyancsak nyugalmat akart keleti határainál. A németek már az 1939 elején indult szovjet-német kereskedelmi tárgyalások során javasolták a gazdasági és politikai kérdések összekapcsolását, amit a szovjet vezetés még elutasított, azonban a német terjeszkedés nyugatra terelése ettől kezdve egyre erőteljesebb szerepet játszott politikájában.
A német-szovjet tárgyalásokkal párhuzamosan folytak Moszkvában 1939 tavasza és ősze között az angol-francia-szovjet megbeszélések. Nagy-Britannia, mint a nyugati diplomácia meghatározó tényezője nem akart sem kölcsönös segítségnyújtási, sem általános katonai kötelezettséget vállalni a Szovjetunió felé, ha azt német támadás érné. Nem sikerült hármas együttműködési megállapodást elérni arra az esetre sem, ha az agresszió Anglia és Franciaország ellen, vagy Lengyelország és Románia ellen irányulna, így 1939. augusztus 21-én a háromoldalú katonai megbeszélések zsákutcába jutottak.
A kudarc kritikus helyzetbe sodorta Moszkvát: 1939 májusától harcban állt a japánokkal a Távol-Keleten, s Sztálin úgy értékelte a nyugatiak magatartását, hogy német-japán harapófogóba akarják szorítani a Szovjetuniót. Ezért úgy döntött, hogy megállapodik Németországgal, amelyet egy szovjet-nyugati megegyezés esetén ugyancsak a kétfrontos háború veszélye fenyegetett.
Ilyen helyzetben készítették elő a legnagyobb titokban a szovjet-német megnemtámadási szerződést, amelyet 1939. augusztus 23-án írt alá Moszkvában Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter. A hét cikkből álló, eredetileg tíz évre kötött egyezményben a felek kötelezték magukat arra, hogy tartózkodnak "az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt". Kimondták: amennyiben egyikük egy harmadik állam részéről háborús cselekmény tárgya lenne, a másik szerződő fél ezt a harmadik államot semmilyen módon nem fogja támogatni, továbbá egyikük sem fog részt venni olyan hatalmi csoportosulásban, amely közvetve vagy közvetlenül a másik fél ellen irányul.
Az egyezmény az aláírással azonnal életbe lépett. A ratifikációs folyamat 1939. szeptember 24-én zárult, ekkor már javában zajlott a Lengyelország elleni háború, s a titkos záradék értelmében folyt a lengyel területek szovjet megszállása is. Berlin ugyanis a megnemtámadási egyezmény mellett az érdekövezetek rögzítésére is ajánlatot tett Moszkvának, ami aztán a szerződés titkos záradékában realizálódott, megfelelő térképek melléklésével.
A sokáig tagadott, ám később bizonyossá vált titkos jegyzőkönyv német és szovjet érdekszférákra osztotta fel Európa északkeleti és déli részeit. Szovjet érdekeltség lett Finnország, Észtország és Lettország, Lengyelországnak a Narew (Nyeman), a Visztula és a Szan folyóktól keletre eső része, valamint Besszarábia. Németországnak jutottak Lengyelország nyugati területei és Litvánia, ám ez utóbbi az 1939. szeptember 28-i újabb megállapodás értelmében másfél lengyel vajdaság fejében a szovjet érdekszférába került. Litvánia 1940. nyári szovjet okkupációját követően a német kisebbség lakta marijampoléi területért a Szovjetunió külön 7,5 millió aranydollárt fizetett Németországnak.
A szovjet-német megnemtámadási szerződés híre valóságos sokkot okozott szerte a világon, amit csak fokozott az egy hónappal később, szeptember 28-án kötött szovjet-német "barátsági és határegyezmény". A megállapodások meghasonlást idéztek elő a kommunista és munkáspártok körében, megtépázták a harmincas években kibontakozó antifasiszta népfrontmozgalmakat, de romboló hatással voltak a szovjet társadalomban is, ahol addig az első számú ellen
