A festőkaméleon
Nem okvetlenül nemzeti büszkeség tárgya, hogy a világ egyik legzseniálisabb képhamisítója magyar származású volt, de változtatni nem tudunk rajta. A találóan festőkaméleonnak becézett Hoffmann Elemér 1905-ben (más források szerint 1911-ben) Budapesten látta meg a napvilágot, és Elmyr de Hory néven külföldön vált világhírűvé.
Használt más neveket is: báró Elmyr von Houry, Elmyr Herzog, Louis Cassou, báró Elmyr Hoffmann, Josef Dory, hogy csak a leggyakrabban használtakat említsük. A világfias modort és remek idegennyelv-ismeretét hazulról hozta, a gazdag nagypolgári környezetből. Igaz, hogy ez a gazdagság csak a szülők válásáig tartott, később már nemigen. Arra azért futotta, hogy tizennyolc éves korában Münchenbe utazzon festészetet tanulni, majd Párizsban élje a művészek bohém életét. A második világháború alatt szülei meghaltak, a kommunista hatalomátvétel után a család javait államosították, így többé semmiféle támogatásra nem számíthatott. Saját tehetségében is csalódnia kellett, nem lett híres festő. Nyomorgott, amikor az ötvenes évek elején úgyszólván véletlenül rákapott a hamisításra. Egy alkalommal, teljesen elkeseredve, „Mi ebben olyan fantasztikus, hisz ezt én is meg tudom csinálni?!” felkiáltással negyed óra alatt összecsapott egy Picassót, pontosabban egy olyan képet, amely megtévesztően utánozta a spanyol festő stílusát. Olyannyira, hogy azonnal akadt rá vevő. Az persze eredetinek vélte, és annyi pénzt adott érte, amiből Hory két hónapig gondtalanul élhetett. Lelkiismeretét azzal nyugtatta, hogy mestere, Fernand Léger sem átallt ifjonti nyomorúságában Corot- és Cézanne-képeket hamisítani, ahogy Vlaminck és mások sem.
Az, ami félig tréfának, félig csibészségnek indult, hamarosan fő megélhetési forrásává vált. Kongeniálisan tudta hamisítani legkülönbözőbb korok mestereinek alkotásait, de kedvencei a huszadik századi nagyok voltak: Picasso, Matisse, Chagall, Modigliani és társaik. Évekkel később Picasso nem csinált nagy ügyet a Hory-féle hamisítványokból. „Átkozottul ügyes fickó, magam sem csináltam volna jobban, bármelyiket aláírom” – jelentette ki, miután látta a képeket.
Az ötvenes-hatvanas években Hory százával – ha ugyan nem ezrével, a pontos számot valószínűleg soha nem tudjuk meg – gyártotta hamisítványait, és ennek köszönhetően jócskán meggazdagodott. 1961-ben Ibiza szigetén telepedett le, három évvel később már pompás villát építtetett, ahol nagyszabású partikat rendezett, sok vendéggel, köztük hírességekkel. Különösen kedvelte a csinos fiúk, jóképű fiatalemberek társaságát, akik rövidebb-hosszabb időt töltöttek nála, és rengeteg pénzébe kerültek. Szomszédjai gazdag magyar emigránsként ismerték, aki megengedheti magának, hogy télen külföldön utazgasson, nyáron pedig kedvtelésének, a festészetnek hódoljon a villájában berendezett műteremben. Amerikai, nyugat-európai útjai során mint pillanatnyi anyagi nehézségei miatt néhány képétől megválni kényszerülő műgyűjtő vagy egy elhalálozott gyűjtő örököse mutatkozott be a galériatulajdonosoknak, így adta el a hamisítványait. Volt, amikor nem járt sikerrel, mint 1952-ben Los Angelesben, amikor egy tapasztalt galériatulajdonosnak, Frank Perlsnek próbálta elsütni Renoir, Picasso és Modigliani stílusában készült rajzait. A kereskedő először nagyon megörült a jó fogásnak, de alaposabb szemrevételezés után kétségei támadtak. Kérdéseket tett fel Horynak, és a kapott válaszok csak fokozták gyanúját. Felkapta a mappát, és Hory elé vágta: „Fogja, és azonnal tűnjön el, mert hívom a rendőrséget.” Hory sietve távozott, de pár perc múlva visszatért: „Csak egyet mondjon meg: jók a rajzok?” „Kitűnőek – válaszolta a képkereskedő, akit teljesen elképesztett az idegen pimaszsága –, de ha két percen belül nem lesz egy utcával odébb, rendőrökkel vitetem el.” Perls nem árulta el neki azt, amit később másoknak elmondott: ha Hory csak Picassót, csak Renoirt vagy csak Modiglianit vitt volna hozzá, nem támad fel benne a gyanú, annyira mesteriek voltak a hamisítványok. Így, együtt látva azonban tapasztalt szeme felfedezte, hogy a különböző mesterek szignójával elláto
