Ennek is már több, mint négy éve. Hitetlenkedve rázom a fejem, mert mintha éppen nem is tegnapelőtt, de alig néhány hete történt volna…Szinte még most is érzem a Jemma Fna téren, az alkonyat közeledtével felszálló füst és a frissen sülő kofta illatát, a marakkechi házunk tetején a hajnal csípős leheletét…még nyelvemen van az egyszerű berber kenyér és chilis zöld olajbogyó párban is páratlan zamata, a frissen főtt és cukorhegyekkel édesített mentatea, a frissen facsart, jégkockával hűtött narancslé íze. Ha kicsit befelé fülelek, hallani vélem, ahogy az árusok monoton kántálásába szamárkordé zörgése vegyül, a kis hegyi faluban az iskolába induló kisiskolások a Korán verseit éneklik, vagy a hajnali csöndet hangos reccsenéssel szaggatja darabokra egy fájdalmas (?) szamárbőgés. Ha lehunyom a szemem, egymás után villannak fel a kietlen holdbéli tájak és apró fehér virágokkal borított kristályvizű tavacska, a vörös színű végtelen sivatagban az oázisok zöld káprázata vagy az Atlasz tetején a hó vakító fehérsége. Ez mind Marokkó, a legnyugatibb keleti ország, a 21. századba oltott Ezeregyéjszaka meséi.