Korai navigáció - antik ezüst

Nagyméretű, (50,8 mm átmérőjű, 5 mm vasatg), 3D kidolgozású, letisztult, szép érme, amely a XVI-XVII. századi navigációs eszközök világába vezet vissza minket. Mi pedig még GPS-szel is milyen jól el tudunk tévedni!

Aktiválatlan. Saját ikonnal. 5200 Ft

Az érme hátoldalán látható nagyon korai navigációs műszer, a keresztrúd, eleinte a földmérők és a csillagászok körében volt ismert. Továbbfejlesztett változatát az 1500-as években kezdték el használni a tengereken. Használata nehézkes volt, mert a felhasználónak egyszerre kellett a horizontra és a csillagra vagy a napra összpontosítania és közben csúsztatni a keresztdarabot, amíg el nem érte azt, amit úgy gondolt, hogy pontos leolvasás. A nappali mérések során egyenesen a napba kellett nézni.
A kvadráns feltalálásával ezek a problémák megoldódtak. I. Erzsébet főnavigátora, John Davis 1595-ben találta fel. A kvadráns használójának csak egy célpontra kellett összpontosítani és nem kellett a napba néznie ahhoz, hogy leolvashassa a mérési eredményeket, hanem éppen a napnak hátat fordítva mért. A műszer azonban még csak 45° szögmagasság mérésére volt alkalmas.
Száz évvel később a Halley-üstökös pályájának megfigyelése (és számos más tudományos munkája) révén közismert Edmond Halley brit csillagász is összeállított egy tükrös magasságmérő műszert, de ez nehézkes használata miatt nem vált be a tengeren.
A kvadránst az 1700-as évek végén váltotta fel az oktáns és a szextáns. Isaac Newton volt az, aki 1699-ben duplatükrös kvadránst szerkesztett, hogy felváltsa a Davis-kvadránst. Az elv továbbfejlesztésével született az oktáns. 1731-ben egyidejűleg, de egymástól függetlenül John Hadley angol matematikus és a philadelphiai Thomas Godfrey üvegesmester közel azonos eredményre jutott, majd nem sokkal később egy amatőr csillagász (egyébként rendes foglalkozására nézve biztosítási ügynök) és egy francia matematika professzor is szerkesztett oktánst. Hadley műszere terjedt el. Egy teleszkópból és előtte két tükörből álló eszköz 90°-os szöget mérhetett.
John Campbell brit admirális tengeri megfigyelései során azonban rájött, hogy az oktáns 90 fokos méréshatára nem elegendő, azt legalább 120 fokra kellene kiterjeszteni. Ezek alapján 1757-ben John Bird neves műszergyártó megépítette az első szextánst. A műszer neve – miként az oktánsé – latin eredetű, s egyhatod kört jelent. Az egyhatod kör 60°. Két tükör használata révén a szextáns 120 fokos íven tud mérni. Míg az oktánsokat főleg fából készítették, a szextáns már bronzból készült és kiválóan alkalmas volt arra, hogy égitestek helyzetét mérjék egymáshoz vagy a horizonthoz viszonyítva. Főként a delelő Nap horizont feletti magasságának mérésére, a földrajzi szélesség meghatározásához használták. Pontos működését a jó minőségi tükrök, és az 1758-ban feltalált színhibamentes lencsék tették lehetővé, továbbá a 1766-ban Jesse Ramsden műszerész által feltalált körosztó gép, amivel a műszer ívén elhelyezkedő fokbeosztást (a limbuszt) leheletfinoman lehetett beskálázni. Ramsden igen pontos barométereket is gyártott, amelyek alkalmasak voltak domborzati pontok magasságának mérésére. Ezek a magassági pontok ezután rákerültek azokra a térképekre, amelyek szintén a szextáns segítségével készültek. A britek hamarosan arra is rájöttek, hogy a szextáns vízszintes síkba fektetésével horizontális szögeket mérhetnek, és így kidolgozták a térképészet háromszögelési módszerét.