II. Katalin. Észak Szemirámisza
Szerző: V. Molnár László
34 éves uralkodását a kortársak és a későbbi idők történészei is eltérő módon ítélték meg. Voltak akik „Kelet Minervájának”, „republikánus cárnőnek”, „nagy törvényhozónak”, „isteni Cateau-nak” nevezték, mások pedig „szoknyás és koronás Tartuffe-nek” és „cinikus Messalinának” tartották. Kétségtelen, hogy életműve tele van ellentmondásokkal, a kormányzati politika fényeivel és árnyaival, a „szerelem és államérdek” nehezen feloldható rejtelmeivel. Ám ha mérlegre tesszük uralkodásának pozitív és negatív vonásait, az előbbiekből lényegesen többet találunk.
1729. április 21-én a pomerániai Stettinben, a Domstrasse 791-es számú házban egy Sophie Augusta Friederika von Anhalt-Zerbst nevű kislány született, akit 33 év múlva II. Katalin orosz cárnőként ismert meg a világ. Az újszülött apja, Christian August von Anhalt-Zerbst herceg a porosz király seregében szolgált. 1721-ben, 31 éves korában vezérőrnagynak nevezték ki, s a 8. gyalogezred parancsnokságát bízták rá. Harminchét évesen vette feleségül az akkor tizenöt esztendős Johanna Elisabeth von Holstein-Gottorp hercegnőt, akitől két év múlva Sophie nevű gyermeke született.
A cári családban
A kislány nem számított szépnek, s – hátgerincferdülése miatt – fiatal korától fűzőt kellett viselnie. A „rút kiskacsát” azonban kellemessé tette nyílt tekintete és bájos mosolya. A kortársak, köztük nevelője, Cardel kisasszony szerint nem kis gondot jelentett a gőgös és beképzelt hercegkisasszony makacsságának letörése, öntörvényű természetének korlátozása. Környezete viszont büszke lehetett arra, hogy a kislány Corneille, Racine, Molie`re, La Fontaine művei mellett a francia enciklopédisták, Diderot, D’Alembert és Voltaire munkáit is nagy igyekezettel olvassa.
Sophie tízévesen, az egyik családi ünnepség alkalmával Kielben ismerkedett meg az ifjú Karl Peter Ulrich von Holstein-Hottorp herceggel, Svédország és Oroszország trónjának egyidejű várományosával – a későbbi III. Péter cárral –, aki egy évvel volt idősebb nála, és harmadfokú unokatestvérének számított. A vézna testalkatú fiú anyai nagynénje I. Erzsébet orosz cárnő (1741–1761) – Nagy Péter kisebbik leánya – volt, aki unokaöccsét jelölte ki utódjának.
Az ifjú pár eljegyzését 1744. június 29-én tartották Pétervárott. Sophie, miután a szertartást megelőző napon áttért a pravoszláv hitre, a Jekatyerina Alekszejevna nevet kapta, majd nagyhercegnőnek nyilvánították. Karl Peter Ulrich (orosz nevén Pjotr Fjodorovics nagyherceg) és Katalin esküvőjét 1745. augusztus 21-én a kazanyi székesegyházban tartották. Hamarosan kiderült azonban, hogy házasságuk nem sok jót ígér: hatévi frigy után Katalin még szűz volt, mivel férje – fitymaszűkülete miatt – képtelen volt házastársi kötelességei teljesítésére. Emiatt a nagyhercegnő, aki időközben vonzó szépséggé, „mesebeli hattyúvá” változott – emlékiratai tanúsága szerint –, sokat unatkozott és boldogtalan volt. Ezért döntött úgy, hogy a monoton hétköznapok egyhangúságát megtöri. Immár nem elégítették ki olvasmányai, az európai felvilágosodás irodalmának tanulmányozása, hanem helyettük belevetette magát az udvari élet intrikáiba és a bizonytalan kimenetelű kártyacsatákba. Ez utóbbiakat nem sok szerencsével űzte, hiszen évente több tízezer rubel kártyaadósságot halmozott fel.
Nagyobb boldogságot nyújtott Katalinnak a kegyencek, flörtök és szerelmek világa, amely izgató és varázslatosan szép élményekkel ajándékozta meg. Katalin szerelmi kalandjairól, az „éjszaka cárjaihoz” (köztük az Andrej Csernisovhoz, Szergej Szaltikovhoz, a lengyel Stanislaw Poniatowskihoz) fűződő viszonyáról az egész udvarban pletykáltak, és emiatt I. Erzsébet is neheztelt rá.
1753-ban az akkor 25 éves Péter nagyherceget egy kisebb műtéttel (körülmetéléssel) alkalmassá tették a házaséletre. Feleségének azonban nem sok öröme származott ebből: férje előbb egy Groot nevű udvari festőművész bájos feleségével kezdett viszonyt, majd Jelizaveta Voroncovával (Mihail Voroncov alkancellár unokahúgával), aki a „hivatalos szerető” szerepét töltötte be az udvarban. A trónörökös egyre g
