http://indavideo.hu/video/Ama_Japan_gyongyhalasz
A japán igazgyöngytenyésztés
1992. május 1. péntek
Írta: Doma-Mikó
Japán igazgyöngy
Tavaly nyáron a D. Art Centre Rt. által rendezett japán fesztivál-sorozatot az alábbi szavakkal nyitotta meg védnöke, Dr. Göncz Árpád: …”A shimahantói gyöngyhalász százszor is leszáll a tenger mélyére, míg végül légszomjjal küzdve felbukkan, magasra tartva kincsét. Rögös út vezet a sikerhez, kivételes tettek várnak az úttörőkre”…
Az elnöki megnyitó adta az ötletet, hogy felkeressük Shimahantót és gyöngyhalászait. A félszigetre Tokiótól délnyugatra bukkantunk rá, s megtaláltuk a gyöngyhalászok kései utódait is; fiatal lányok merültek a tengerbe, hófehér lepelben, kagylóért, hogy kedvébe járjanak a turistáknak.
Ám a nagyüzemi gyöngytenyésztés már a legkevésbé sem turistalátványosság. Sebészműtő-szerű laboratóriumban, nagyító alatt helyezik a kagyló felsértett testébe a “magot”, amely köré később a gyöngy fejlődik, a kagylótelepek hálóit pedig – hová tűntél, romantika? – gépi erővel emelik ki a tengerből.
A Perzsa- vagy Manaru-öbölben és általában azokon a helyeken, ahol ősidők óta folyt gyöngyhalászat, a bátor férfiak végezték ezt a munkát. Az ő életfelfogásuk szerint a búvárkodás csak a kiválasztottak feladata lehet, isteni küldetés, amely során a megannyi nehézség megméretést, leküzdésük dicsőséget jelent. Ezzel szemben Japánban a nők foglalkoztak a gyöngyhalászattal illetve általában kagylóhalászattal. “Ama” (kagylóhalász nő) volt a nevük. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a férfiak gyávaságból, lustaságból a nőkre hagyták volna ezt a munkát. Ők maguk sokkal veszélyesebb dolgokkal, például a nyílt-tengeri halászattal foglalkoztak.
Csakúgy, mint a Perzsa-öbölben, Japánban sem kellett tartaniuk a gyöngyhalászoknak a cápák támadásától, ám még így is veszélyes feladat volt az övék. A régi japán legendák szerint a nők, akiket a császár parancsára gyöngykagylóért küldtek a tenger mélyére, az őket üldöző tengeri szörnyek megtévesztése céljából felvágták saját combjukat és oda rejtették a gyöngyöket. Ez a módszer, olyan tengerben, ahol cápák is élnek, bizony egyenlő lett volna az öngyilkossággal.
A tenger kincsei, a bátor gyöngyhalásznők munkája révén a hatalommal rendelkező emberek birtokába kerültek. Az akkoriban igen fejlett Kínával folytatott kereskedelemben is minden bizonnyal az igazgyöngy volt a fizetőeszköz. Keleti feljegyzéseiben Marco Polo is az “arany és igazgyöngy országának” nevezi Japánt, vagy ahogy ő hívta, Jirengut. Mivel az igazgyöngy fizetőeszközként szolgált, alig maradt belőle az országban, így ékszerkészítésre nem is használták. Abban az időben, a Habsburg-ház tulajdonában lévő ékszerek már igazgyönggyel gazdagon díszítettek voltak, de Japánban még az ezt követő Azucsi Momojama, s a Tokugawa család neve által fémjelzett do-korszakban sem fejlődött ki az igazgyönggyel díszített ékszerek viselésének szokása. Az iparművészeti tárgyak, pecséttartók és hasonló használati eszközök készítésében ugyan fejlődés mutatkozott, de például a kimonók díszítésében az igazgyöngy-berakást nem alkalmazták. A Meidzsi-korszakban Mikimoto Kókicsi kezdett igazgyöngyöt tenyészteni, miután utazásai során a yokohamai kereskedelmi kikötőben meglátta, hogy ott igazgyönggyel kereskednek. Úgy gondolta, ha fizetőeszközként elfogadják, bizonyára értékes dolog lehet. Korábban nem is tudott róla, hogy szülővárosa, Iszesima terméke ilyen híres és kapós külföldön. Elhatározta: igazgyöngy-kereskedő lesz, csakhogy szülőföldjén a rablógazdálkodó halászat miatt éppen kipusztulófélben voltak a gyöngykagylók. Így az első dolga az volt, hogy összegyűjtse és szaporítsa őket, ám pusztán ebből még nem született igazgyöngy.
Bárki, aki igazgyöngyöt lát, először meghatódik szépségén, de mindjárt utána arra gondol, vajon hogy is készül. Mikimotóval is ez történt. Úgy gondolta, ha rájön, miből fejlődik ki a gyöngy, ő is képes lesz azt előállítani a munkára fogott kagylókkal. A Tokió Egyetem professzorának, Mizukori Josikicsinek a tanácsára k
