66 éven át tartó csendet tört meg, s mesélt egykori főnökéről és háborús emlékeiről a náci propagandaminisztérium titkárságának egykori vezetője. A második világháború óta minden egyes megkeresést és memoárjának megírására felszólító kérést elutasított a propagandaminiszter titkárságának vezetője, a ma 100 éves Brunhilde Pomsel. Öt hónapon át tartó puhatolózó "tárgyalás" után azonban kötélnek állt, s interjút adott Németország legnagyobb napilapjának, a Bild című bulvárlapnak, amelyben a Hitlerhez legközelebb álló férfi szolgálatában töltött négy esztendőre emlékezett vissza. Az idős hölgy elmesélte, ahogyan Goebbels gyermekei vasárnap délutánonként írógépén játszottak, de felidézte azt is, amikor a propagandaminiszterrel libát ettek, vagy amikor Goebbels felesége, Magda ruhákat adott neki, mivel a szövetségesek bombázásakor mindene odaveszett. Elmondása szerint Pomsel minden egyes szót leírt, ami elhagyta Goebbels ajkát, a magánemberként elhangzottakat és a beosztottjaihoz intézett mondatait is, köztük amelyet Hitler megelégedésére mondott Berlin „zsidótlanításával” kapcsolatban. Pomsel 1942-ben került Goebbels alá, s egészen a háború végéig, 1945. májusig szolgált a miniszter titkárnőjeként. Míg Goebbels azon igyekezett, hogy magát joviális náci vezetőként láttassa a németek előtt, a hölgy inkább arra emlékszik vissza, mennyire hideg és szörnyeteg ember volt. „Senkit nem engedett magához közel” – mondta el Pomsel. „Soha nem tett fel egyetlen személyes kérdést sem. A végén már azt se tudtam, hogy vajon emlékszik-e a nevemre. Tudta, hogy halálra fogják ítélni a szövetségesek. Öngyilkossága gyáva cselekedet volt” – tette hozzá. A hölgy gyors- és gépíróként dolgozott a propagandaminisztériumban, illetve a rádiónál. Az áthelyezéséről szóló parancsot nem lehetett visszautasítani, így került Goebbels titkárságának élére. Mint felidézte, a holokausztról semmit nem tudott, „buta volt”, egyáltalán nem érdekelte a politika, a haláltáborokról pedig csak a háború után értesült; a pártba 1933-ban lépett be, azért, mert mint fogalmazott: „mindenki belépett” – nyilatkozta a Bildnek Pomsel. A hölgy felidézte azt is, miként terelték ki három kollégájával együtt a berlini Wilhelmplatzon elhelyezkedő, könyvtárként szolgáló palotájukból a Sportspalast Stadiumba 1943. február 18-án. Erre röviddel az után került sor, hogy a német 6. hadsereg vereséget szenvedett a szovjet csapatoktól Sztálingrádnál, ami a háború fordulópontját jelentette. A "totális háborút" meghirdető beszéd keltette katarktikus öröm ellenére Pomsel végig higgadt maradt, mivel a titkárság vezetőjeként a legtitkosabb dokumentumokba is betekintést nyerhetett, amelyekből kiderült, mennyire rosszul áll Németország szénája. Miután megérkezett a Főnök – Hitler – öngyilkosságáról szóló hír, a benyomuló szovjetek kirángatták a minisztérium pincéjében meghúzódó hölgyet, aki az elkövetkező öt évet az egyik szovjet hadifogolytáborban töltötte. Csak jóval a háború tudta meg, hogy Goebbels feleségével együtt öngyilkosságot követett fel, gyermekeiket pedig megölték. .................................................................................................................................................... Von FRANZISKA VON MUTIUS München – Sie ist hundert Jahre alt und hellwach im Kopf. Brunhilde Pomsel steht auf dem Balkon ihrer 2 ½-Zimmer-Wohnung in Schwabing. Sie ist die letzte Sekretärin von Hitlers Propaganda-Chef Joseph Goebbels, einer der größten Kriegsverbrecher Deutschlands. Jahrelang hat sie keine Besucher empfangen. Über die Vergangenheit wollte sie nie mehr sprechen. Mit BILD hat sie gesprochen – nach fünf Monaten Bedenkzeit. Von 1942 bis zum 1. Mai 1945, als sich Joseph Goeb­bels umbrachte, hat Brunhilde Pomsel in seinem Vorzimmer gearbeitet. Sie saß im Herz der mörderischen Propaganda-Maschine, tippte Briefe, in denen sich die Nazis als große Kulturbürger darstellten. War für die Korrespondenz des Ministers zuständig, ließ sonntags seine Kinder auf der Schreibmaschine spielen. Sie sprach auch mit Magda Goebbels, die ihr 1943 ein Kostüm schenkte, weil Pomsel ausgebombt worden und ihre Kleidung verbrannt war. Einmal war sie in der Goebbels-Villa auf Schwanenwerder: Es gab Gänsebraten, der Minister saß neben ihr. „Er war unnahbar! Er hat nie eine persönliche Frage an mich gerichtet. Bis zum Schluss hat er nicht mal meinen Namen gewusst. Aber jeden Tag kam jemand zur Maniküre.“ Sie atmet tief durch, setzt sich in ihren Fernsehsessel, schaut aus dem Fenster. „Goebbels hat sich viel zu leicht aus der Affäre gezogen. Er hätte zum Tode verurteilt werden müssen. Sein Selbstmord war feige, aber er war zu schlau, um nicht zu wissen, was mit ihm passiert.“ 1942 kam die gebürtige Berlinerin in das Büro, wo vier Sekretärinnen für Goeb­bels arbeiteten. Sie war die letzte, die er holte. Ihr Verdienst: 500 Reichsmark im Monat. „Ich wurde zwangsverpflichtet. Beim Berliner Rundfunk war ich eine der schnellsten Stenotypistinnen. Ich hätte mich nicht weigern können, höchstens mit einer ansteckenden Krankheit. Es war ein Befehl.“ Sie habe nichts vom Holocaust geahnt. „Ich war ein dummes, politisch uninteressiertes Würstchen aus einfachen Verhältnissen. Von der Judenvernichtung habe ich zum ersten Mal nach meiner Gefangenschaft gehört.“ Die letzten zehn Kriegstage verbringt sie Tag und Nacht im Keller des Ministeriums, dort läuft der Bürobetrieb weiter. Am 1. Mai 1945 erzählen ihr Kollegen vom Selbstmord des Chefs. „Die Russen haben mich aus dem Keller rausgetrieben.“ Es folgen fünf Jahre Haft in sowjetischen „Speziallagern“: Buchenwald, Hohenschönhausen und Sachsenhausen. Nach ihrer Entlassung 1950 arbeitet sie als Sekretärin beim Südwestfunk in Baden-Baden, später bei der ARD in München. „Ich hätte nie geglaubt, dass ich noch einmal ein glückliches Leben führen würde“, sagt Brunhilde Pomsel. „Ich werde Goebbels nie verzeihen, was er in der Welt angerichtet hat. Und dass er auch seine unschuldigen Kinder umbringen ließ.“