Gázlámpák

régi szép idők... a hosszú bottal járó lámpagyújtogató...

És Te akkor még-már kint mászkáltál az utcán?
Ejnye-bejnye, ilyen aranyos kislány....

De Annára azért már visszaemlékszel? Ahogy csokis kekszet majszolva nézte a gázlámpákat és a lámpagyújtogatót....

ha ..ha...ha...mert nem a kekszet nézted, hanem a gyújtogatót. Én még nem láttam gyújtogatót, bár hatalmas tüzet már többször. Egyiknél én értesítettem a Tűzoltóságot.

Komolyra fordítva a szót: szinte el sem hiszem, hogy Te láthattál lámpagyújtogatót.

Én, aki pedig még a II. világháború eseményeit is átéltem úgy, hogy sok mindenre emlékszem, nem tudok róla, hogy a mi városunkban gázlámpa lett volna....
itt már akkoriban is villanyvilágítás volt.

A "mi városunk" Budapesttől 220 km-el nyugatabbra van, határ menti város, a "Hűség városa".

Nem túlságosan. A húgom pld. beköltözött egy kollégiumba 5 évre. Ennyi volt.
Az más dolog, hogy a hűtlenségek városa örökre magához vonzotta, mert az egyetem befejezése után ott kapott állást.

Tacsi. lazyp:...akkor azt hiszem én láttam közületek a legkésőbbi időben gázláma gyújtogatót....a 70-es években a Salgótarjáni úton dolgoztam, szemben az izraelita temetővel....ott őszi-téli délutánokon villamosra várva láttam a hosszú szerszámú embert, amíg bizergálta a lámpák harisnyáit egészen a Mező Imre útig!!!

Ez igen. Sosem hittem volna.

Őszintén szólva azt gondoltam, hogy a gázvilágítás jóval korábban kiment a "divatból"
Ezek szerint nem.

jó olvasni a diskurzusotokat, jókat derülök rajta :) és ahogy elnéztem ezt a képet, akár fekete özvegy is lehetne a címe, és gyászolja a lámpagyújtogatót. aki már nincsen!

...mert meg mindig vannak gázlámpák?

A családfánk hetvenhetedik ágán, valamikor a 18. században egy lámpagyújtogató is szerepel. Hercegek és grófok sehol....

lazyp: megmondom őszintén, kapatos hintót még nem láttam. Még múzeumban sem:)))))
Kapatos parádés kocsist, utast már igen. Gróffal is találkoztam már, de gyalogolt és nem volt kapatos.

lazyp: a 19. században még nem éltem, de a következőben már igen. Abban a házban, ahol a gyermekkoromat töltöttem, volt istálló a parádés lovaknak, és kocsiszín a hintónak. Ez mind a méltóságos házi úr tulajdona volt.
ha hintóval jött haza, megengedte, a ház gyerekeinek, hogy a kaputól a kocsiszínig felüljünk a hintóra. Végül ezüst szelencéből kínálta a cukorkát mindenkinek igazságosan és egyformán egyet. Nyomorult sorsa lett, mindent elvettek tőle, ráadásul az izgalomtól és a megpróbáltatásoktól agyvérzést kapott és lebénult. A felesége kis kézi szekéren húzta ki az udvar végébe, hogy napozhasson.
Hatalmas változás. Én azért nagyon sajnáltam, mert jó ember volt.

Tacsi: köszönet érte!...és remélhetőleg nem olvassa nevetnijó társunk, mert ez sajnos "sírtalmas", ahogy lányom nevezte valaha a szívszorító történeteket....

Anna: én nem hiszem, sőt tudom, hogy nevetnijó nem ilyen történeteken szokott nevetni. Ez most csak úgy feljött bennem, mint egy régi-régi emlék.....

...nagyon jó, hogy előkerült emlékeid közül ez a történet!!!...az előzőekben megint félreérthető voltam!...csak utaltam, milyen jókat derül a diskurzusunkon...