Egy malomban őrlünk...

Egy malomban őrlünk.

Te és én.

Itt vagyunk benne, jó régóta, de csak most vesszük észre Egymást. Észrevesszük, szemünk felragyog, és csillogni kezd. Már hogyne kezdene csillogni, hisz felismertük a másikat. Oly rég éreztük egymás hangja ezernyi színének melegét, oly rég élveztük már a gondolatainak szivárványszagú, márványfinomságúra csiszolt álomvilágát, oly rég simítottunk nevetve végig másikunk lelkén tekintetünk végtelen tüzével... csak éltünk, mintha mit sem tudnánk. Egymásról. Pedig itt voltunk, csak mást játszottunk. Mintha másik bolygón élnénk, vagy másik időben, melyek együttállása eddig nem volt megfelelő, s most, most úgy döntöttünk - megváltoztatva s ezzel felülírva az asztrológiát és asztrofizikát, a teljes hitrendszert és tudományt -, mégis az. Megfelelő! Hát persze, hogy az! Mi más lehetne?

Itt élünk ezen a bolygón, hívjuk bármily néven is épp. És itt élnek még rajtunk kívül hányan de hányan. Akiket Emberként, Barátként, Szerelemként ismersz. Vagy pont valami hülyeség miatt ellenségként. Mert legyen bármily komoly is most a szemszögedből ennek oka, a nagy játékot és annak lehetőségeit, erejét s végeredményét tekintve porszem lehet csupán a végtelen világegyetemben.

De vannak itt mások is, nem csak emberi életek vannak ezen a bolygón velünk együtt. Mások is megosztják velünk a Létezés ezen pillanatát ezen a helyen.

Ismerj fel. Ne csak engem. Másokat is. És megint másokat. És még többeket...

Csak Rajtunk áll, mennyivel jobb lesz minden...