Tegnap dél magasságában kijutottam Dunaharasztiba. Eleinte fátyolfelhős volt az égbolt, heves széllökésekkel, később verőfényes napsütés 16-17 fok; ideális - gondoltam. Az első néhány óra nagyon elkeserített, mert egy fenyőrigón és néhány nyúl hátsón kívül mást nem láttam. A magas gyomban a megugró nyulat megfotózni nem egyszerű. Próbáltam élvezni a helyzetem és örültem, hogy ki jutottam. Míg jó sok kilométer megtétele után felragyogott szerencsecsillagom. A nap vége felé, valamikor délután egy telepített akácerdő mellett vitt utam (szélessége 100 hosszúsága 150-200méter kb.) Az erdő érdekessége, hogy az aljzatát frissen kihajtott, sűrű élénkzöld gyom borította. Az erdő elején álltam, amikor a végén fejét lehajtott, legelésző őz alakját pillantottam meg. Rögvest a táskámban kotorásztam a telepluszt keresve, amit megtaláltam, és fel is raktam. Persze mindezt leguggolva, egy fa mögött. Így felfegyverkezve kezdtem meg a cserkelést fától fáig, mindvégig takarásban maradva. Azt tudtam, hogy egyedül nem lehet az őz, mert ez a korai tavasz még csoportokban tartja őket, ezért elkezdtem a társait is fürkészni. Egyre közelebb kerültem hozzájuk, mert azt kifigyeltem, hogy ketten voltak (egy bak és egy őz), de szerintem tavalyi születésűek, nekem legalábbis úgy tűnt, mivel a végén oly közel kerültem hozzájuk, hogy a telepluszt le kellet vennem. A mozdulataimmal nagyon kellett vigyáznom, és aggódtam, mert az objektív fel és leszerelésnek van egy kattanó hangja. Féltem, hogy meg halják, de hál istenek erős szél volt. Mindezt egy nem túl vastag akácfa mögött apró pici mozdulatokkal sikerült végrehajtani. Ezt követően megkezdődőt az igazán közeli képek készítése: egy bizonyos idő után a legelészésbe belemerült állatok közeledtek felém, míg végül már csak pár méter választott el minket egymástól. A lebukásomat végül – amitől tartottam - a fényképezőgép kattogása okozta, mert már annyira közel jöttek, hogy a szél sem vitte el a hangot. Sajnálom, hogy nem vittem kiskamerát, mert annak segítségével bemutathatnám a távolságot ahonnan indultam a cserkelést megkezdve. Élmény volt a délután, mert mindvégig a lemenő nappal szemben voltam, és így igazán jó fotót készíteni nem egyszerű mutatvány. A karomat nem éreztem az 50 percnyi cserkelés végére, annyira elfáradt - a fényképezőgépem súlya objektívvel 2,75dkg, teleplusz nélkül - kitartástól, hogy rá kellett ébrednem: milyen gyenge is vagyok. Minden egyes másodperc óráknak tűnt, mert lerázni, kilazítani sem lehetett a karom, hogy egy kis vér menjen belé. Azért megért egy csodálatos délutánt a friss, zöld erdőbe beszűrődő naplemente, az őzek karcsúsága, kecsessége, ami feledtet minden kínt, fájdalmat, amit a fotós cserkeléssel járt.