Hátamon a zsákom.

Kurucz Judit
A zsák
Az ember sok dologról hiszi,
fontos, pedig tűzrevaló szemét.
S húzza, el nem engedi,
ki nem nyitná a szemét.
Vonszolja a zsákot
múlt emlékeivel,
s a jelenben élni,
sajnos, sosem mer.

Viszi a sok kínt,
a lerakodott álmot,
s hogy az rég elmúlt, kit
érdekel.
Térdére rakná az egész világot.
S hinné minden szó őt
ünnepel.

Cipelem a zsákom.
Néha belenézek,
mi az belőle, mi régen nem
enyém.
Fájdalmas dolgok, régi igazságok.
Őket kipakolom az út szélén.

Egyre könnyebben viszem
megunt terheim,
s a terveim is lassan
tisztára mosódnak.
Ha már élek, ne cipeljek
sok súlyt,
csak, mit az égiek fentről
rám pakolnak.

Egyszer, tudom,
eldobom a zsákom.
S lebegek majd súlytalan.
Nem kell emlék, nem kellenek álmok.
Nem lesz mit cipelni, csak önmagam./Poet.hu/ Kurucz Judit