A rakéta befogása -Wikipedia
A lézerrendszer infravörös érzékelők segítségével észleli a rakétát. Ezután három alacsony teljesítményű célkövető lézer kiszámolja a rakéta haladási irányát és sebességét, a célpont helyét, valamint a légköri turbulencia mértékét. A légkör változatossága megtöri és eltorzítja a fényt, ezért a mért turbulenciát adaptív optikai berendezésekkel ellensúlyozzák. A cél befogása után a főlézer 3-5 másodpercen át tüzel a gép orrában található lövegtoronyból, melynek eredményeként a rakéta még a kilövési terület közelében esik szét darabjaira. A lézerrendszert nem arra tervezték, hogy a ballisztikus rakétákat a leszálló, meghajtás nélküli fázisban fogja el – ezért a kilövő gépnek a rakétaindítási ponttól pár száz kilométerre kell lennie.
Operatív jellegzetességek [szerkesztés]
Egy technikus a YAL–1 fedélzetére telepítendő rendszer lézernyalábjainak egymásra hatását vizsgálja
A magas teljesítményű lézerhez szükséges energiaforrást egy vegyi reakció biztosítja. A reakcióhoz szükséges üzemanyag hasonlít a rakéták üzemanyagához. A jelenlegi tervek szerint a gép fedélzetén nagyjából 20 lövéshez elegendő lézerüzemanyagot lehetne tárolni. Amennyiben a cél jellege, például a rakéta típusa, hosszabb expozíciós időt követel meg, akkor természetesen a lövések száma is csökken. Rövidebb idő expozíciós idő kellhet például rövidebb hatótávolságú rakétához – szerencsés esetben akár 40 lövést is le lehet adni utántöltés nélkül. Lézerüzemanyag utántöltéshez a repülőgépnek mindenféleképpen le kell szállnia. A korai bevetési tervek szerint a gépet vadászgépek, illetve elektronikai zavarógépek is kísérnék. A lézerhordozó repülőgép hosszú időn át nyolcasokat írna le a levegőben a feltételezett ellenséges rakétakilövési pozíciók közelében. A nyolcasokra azért van szükség, mert így a gép orra mindig a célterület felé irányulna. Magát a gépet a levegőben is után lehet tölteni, így rendkívül sokáig képes a repülésre. A tervek szerint a gép baráti terület felett maradna, és onnan lőne az ellenséges területről felszálló rakétára.
Egyéb célok elleni használata [szerkesztés]
Elvileg a lézerrendszert ellenséges vadászgépek, robotrepülőgépek, vagy akár alacsony pályán keringő műholdak ellen is be lehetne vetni. A rendszert azonban nem ilyen célok ellen tervezték, és így a hatékonysága is ismeretlen. A rendszer célkereső része kifejezetten a ballisztikus rakéták kilövési fázisában látható forró tológázokra van méretezve – az alacsonyabb hőképpel rendelkező műholdakat és vadászgépeket valószínűleg nehezebben lehetne észlelni és befogni.
Nem valószínű, hogy a rendszert hatékonyan lehetne földi célpontok ellen használni. Azon túl, hogy nehéz lenne egy földi célpontot befogni és nyomon követni, az alacsonyabb légrétegekben a sűrűbb levegő jelentősen csökkentené a lézer erejét. Emellett a legtöbb földi célpont nem elég sérülékeny ahhoz, hogy egy megawattos teljesítményű lézer elég kárt tegyen benne.
COIL – vegyi lézer [szerkesztés]
A lézerrendszer szíve az oxigén és a jód vegyi reakciójából indukált lézer, azaz COIL (Chemical Oxigen Iodine Laser). A COIL hat, egymáshoz kapcsolt modulból áll, melyek mindegyike akkora, mint egy SUV, és nagyjából hat tonnát nyom. A lövegtoronyból kilépő lézer az öt másodperces tüzelés alatt annyi energiát tartalmaz, amennyit egy átlagos (amerikai) háztartás több mint egy óra alatt használ fel.[4]
Fejlesztése [szerkesztés]
A YAL–1 átépítése 2004-ben, az Edwards légitámaszponton
Egy Boeing 747-es gép törzsét szétszerelik, miután az orrészben található SIL rendszerintegrációs kutatási területen végeztek a légi telepítésű lézerrendszer időjárás- és hőmérséklet-érzékeny alkatrészeinek tesztelésével.
A programot 1996-ban indította be az amerikai légierő azzal, hogy a Boeing légi lézercsoportját megbízta egy kockázatcsökkenést felmérő projekttel. [5][6] 2001-ben a programot áthelyezték az MDA felügyelete alá, és beszerzési programmá alakították át.[6]
A fejlesztési programon a légierő által kiválasztott hadiipari beszállítók dolgoznak. A repülőgépért, a programmenedzsmentért és a rendszerintegrációért
