Szakcsi foto polonyi istvan

Pár éve részt vettem egy New York-i partin. Néhányan felváltva zongoráztunk. Amikor rám került a sor, mellém állt egy fickó, majd elismerő bólogatással megszólított: „Ember, ez nagyszerű, micsoda dzsessz!” Bizonyára sejtette, hogy cigány vagyok, mert azt kérdezte, játszanék-e valami cigány stílusú magyar zenét. Elõadtam neki Rácz Laci egyik hangszeres darabját. „Hú, ez fantasztikus!” – fakadt ki újból, és tudni akarta, képes lennék-e dzsesszesíteni. – Jókora kihívás volt – kísért azóta is.

Elõször fogalmam sem volt, hogyan lehetne hozzákezdeni. Mert nem csak arról van szó, hogy a hangokat áttegye az ember. És nem is a húrokon múlik. Aztán rájöttem. A zene szabadsága a lényeg! Figyeld csak meg, a bõgõtõl és a dobtól a dzsessz szabályos ütemét hallod ezen az albumon, de annak az üteme, amit a zongorán játszom, szabad. És mintha cimbalom lenne, úgy szólaltatom meg.