2010. februárjának utolsó hétvégéje. Péntek este érkeztem meg, zuhogó esőben Szegedre, ahol két éve (azt megelőzően pedig azt hiszem, 2001 óta), nem jártam. A két évvel ezelőtti látogatás maga volt a horror, azt az élményt nem kívánom senkinek: Előtte egy hónappal halt meg az unokanővérem, aki három évvel volt idősebb nálam, és Szegeden tanárkodott. Borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt. Nem igazán hiszek a karma-jellegű dolgokban, de egy órával később kerestem telefonon, mint ahogy a halálosnak bizonyult műtőasztalra felrakták. Pokoli hétvége volt, megspékelve azzal, hogy Szegedhez más szép emlékek is fűznek, mindez sok év távlatából lórúgásként ért; nem is láttam a várost, csak bolyongtam, mint egy elveszett lélek Újszegedtől Dorozsmáig egész hétvégén. A mostani indulás kalandosan indult: a 13.55-ös IC-re vettem jegyet, így aztán 13.40-re lazán kisétáltam a Markóból a Nyugatiba, felültem a vonatra, amin nem volt senki. 52-kor jött néhány vasút-ügyi alkalmazott, és barátságosan közölték, hogy ez a vonat ugyan nem indul el egy darabig, mert Zugló és Kőbánya között baleset történt, és helyszínelnek. Az IC 14.07-kor indul a KöKi-ről. De semmi hivatalos, hangosbemondós, hirdetményes tájékoztató… Hát akkor irány Kispest, nyilván már csak az eggyel későbbi vonatot értem el, ami – jellemző módon – ugyanaz a szerelvény volt, amibe egy órával azelőtt beültem a Nyugatiban. Addigra feloldották a vágányzárat… Na, szóval, megérkeztem Szegedre, este hét felé már csökkent az eső intenzitása, úgyhogy nyakamba vettem a várost. Végeredményképpen sikerült betörni az új surranót, de a lábamat is (óriási különbség viszont, hogy az új surranóban vízhólyaggal is szinte ugyanolyan hatékonysággal lehet gyalogolni, mintha mi sem történt volna, ellentétben az 1965M-el, amiben a saját véredben gyalogolhattál). Szombaton reggel patakeső. Mondjuk, különösebben nem zavart, mert a komplett honvédségi göncöt elvittem magammal, bár a terepszínű esővédő nadrágot azért már túlzásnak tartottam volna felhúzni. Ám amikor szombaton reggel megjelentem a Cserepesen (ez kb. a pesti józsefvárosi piacnak megfelelő helyi léptékű műintézmény), sok cigányok, románok és szerbek menekültek el (pedig isten’ bizony levettem a rendfokozati jelzést az esőkabátról és a sapkáról, sőt a szolgálati maroklőfegyvert is itthon hagytam, de akkor is fináncnak néztek ). Reggeli a Cserepesen: a kedvencem a sült csiremáj gombával, fehér kenyérrel, előtte egy fél vodka, utána egy nagyfröccs, majd lefotózása a szakadó esőben a Mátyás király téri gótikus templomnak. Természetesen a délelőtt hátralévő részét a panzió szobájában töltöttem csendes emésztéssel  Délután aztán ismét irány a belváros, este a disznótoros, finom pálinkákkal. Vasárnap reggel IC-helyjegy vétel, néhány kép Szt. Ferencről és a farkasról, fel a villamospótló buszra, kivel találkozom? Nagy Ferenc professzorral, ráadásul mindketten a Széchenyi téren szálltunk le – tehát le sem tagadhattam, de nem is akartam, hogy a disznótoros- és pálinkafesztiválra igyekszem, mielőtt elbuszozok a vadasparkba... Tulajdonképpen két fesztivál volt: a Széchenyi téren a toros- és pálinka, a Klauzál téren pedig a télbúcsúztató kirakodóvásár. Ez utóbbi vasárnap este hat órakor a Dóm téren egy busófelvonuláshoz hasonló kereplős „nyenyere” hangulatban folyt, síppal, dobbal, nádihegedűvel, miközben a szegedi püspök a dómban misézett  Vasárnap délelőtt vadaspark. Remekül ellazul az ember. Az oroszlánokkal – meg a hópárduccal, a leopárddal, a kígyászölyvvel, a rétisassal, vidrával – hadakoztam némiképp használható képekért, tkp. csak a nyuszik, a kecskék és a lámák voltak „látogatóbarátok”. No meg a vizilovak. A gólyát, aki kirepült az útra, nagyon sokáig vadásztam, de azért az boldog elégedettséggel töltött el, hogy a Kincső nevű lámahölgy még a saját gondozója elől is megszökött, és én fogtam be (olyan finom szőre van, nagyon aranyos volt… a dolog természeténél fogva erről nem tudtam képet készíteni).