Irénke: Nem szabad engedni, hogy ez az érzés eluralkodjon rajtad! Tudom, mondani könnyű, de az eddig eltelt életem során sokszor voltam magam is hasonló krízishelyzetben, tudom, miről beszélek, sajnos...:-( Most sem vagyok lelkileg rendben, bár már meg tudom beszélni magammal, hogy "bolond vagy, gondolj másra!"... Mióta egyedül maradtam, nagyon nehéz, napokig nincs kihez szóljak, senki nem nyitja rám az ajtót, az egyetlen gyermekem 1000 km-re van... De ez megint egy hosszú történet, akkor nagyon nehéz, amikor úgy érzem, hogy olyan jó lenne, ha valaki csak azt éreztetné velem, hogy számít rám, hogy érdemes valamiért a jövőt tervezni, valakit megölelni... Ezért találtam ki magamnak az utazásokat is, meg a fotózást, ilyenkor kicsit helyreáll a lelkivilágom. Kérlek, ne hagyd magad, te egy nagyon értékes ember vagy, mindig van megoldás, csak a megfelelő "terápiát" kell megtalálni. Azt valóban nagy feladat feldolgozni, mikor valaki nincs egyedül, de mégis magányos...:-(

Köszönöm kedves Hermi! :-) Az élet már csak ilyen, a múlt és a jelen összeköt minket! :-) Az Én jelenem a motiváció hiánya, egy adott személytől nem érzem a megbecsülést, a szeretet hiánya lelkileg legyengít, lebetegít! :-(

Köszönöm Irénke, mára már túltettem magam a múlton való rágódáson, annyi év után ez a kép előhozta az emlékeket... A jót is és a kevésbé jót is! Az csak növeli egy kép értékét, amikor érzéseket gerjeszt!!:-)

Hermi, együttérzésemet fejezem ki, úgy gondolom, én is hasonló képen döntöttem volna! :-)

Tudod Irénke, elég keservesen alakult a mi családi életünk, pedig nem is volt benne semmi agresszió, semmi válás, de ez kicsit hosszú történet... Sajnos, az egyéb gondok mellett a dicséret hosszú távon kikopott a szülői-nagyszülői szókincsből nálunk... Az volt a motivációm, hogy: ha beirattalak, akkor járjál tisztességesen zongorázni, nem véletlenül fizetek utánad havonta 50 forintot... Ez az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje volt. Aztán abbahagytam végleg, mert nem akartam ezt tovább hallgatni...:-(

Hermi, majd a szívem szakadt meg, hát persze, hogy megvigasztaltam! :-)

Én biztos büszkén ültem volna a nézőtéren és dicsérettel is elárasztottalak volna! :-)))) Igen, az ösztönzés, bátorítás következményeként az ember úgy érzi, hogy szeretnek és értékes tagja vagyok a környezetemnek, ami hosszútávon elősegíti az önbecsülést, önbizalmat és önállóságot! :-) A motiváció hiánya elégedetlenséget vált ki! :-(

:-DD Édesem, remélem, megvigasztaltad!:-))

Jártam zeneiskolába anno, minden félévkor hangversenyt kellett adnunk, amelyiken mindenki bemutatta, hogy mennyit fejlődött. Sokszor nagyon izgultam, de később már dacból mentem ki játszani a zongorán, mert a nézőtéren senki nem ült a családból... Ha meg ott ültek, akkor meg mindig csak a kritika ért, soha nem dicsértek meg utána...:-( Aztán volt a csodálkozás, értetlenkedés és dühöngés, hogy 14 évesen közöltem, hogy nem vagyok hajlandó zeneiskolába járni, pedig 4 év alatt 5 osztályt végeztem el, de teljesen elment tőle a kedvem...:-((

Hermi, képzeld, a lánykám 6 évesen a művelődési házunkban furulyájával elsőként lépett fel, kiment a színpadra a mikrofonhoz, amint lenézett a nézőtérre, úgy megszeppent a nézőtéren ülő felnőttektől, elsírta magát, kirohant hozzám! :-( Lehet, Tőlem örökölve fordítva működött az adrenalin! :-(

Ki tudja, az adrenalin mit hozna ki belőled!:-DD

Hermi, aranyos vagy, de nem vagyok ám olyan világszám! :-DDDD

Megtapsoltalak volna!:-DD

Hermi, majdnem sikerült fellépnem! :-DDDD

Ó, tiéd volt a színpad!! A világot jelentő deszkákra léphettél!:-DD