A felvonó tartókarja

Karolina: Köszönöm szépen!:-)) Nem kellett hozzá bátorság, mert eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, nekem oda fel kell mennem, aztán meg a látványtól már nem is gondoltam arra, hogy parázzak:-D

Marcipan: Köszönöm!!:-)
Neeem!:-) Többször is láttam ilyen "kallantyúkat" közlekedni, de mindig csak felfelé:)

Látod Anna, arra én sem ültem fel!:)

Drága Erzsike, akkor sem, ha fognám a kezed??:-D

Nem gyávaság ez! Amíg a fiam ki nem költözött a messzeségbe és először meg nem látogattuk, addig én soha nem repültem és nem voltam még 500 méter magasan sem! (A Kékestetőre is csak tavaly jutottam el először!) Tartottam is az úttól rendesen! De már a repülőút alatt elfelejtettem félni, mert az ablakból olyat láttam, amire addig nem volt példa:-)
Aztán amikor felmentünk hárman a felvonókkal a Mont Blanc Midi 3842 méteres csúcsára, akkor azt gondoltam, hogy mi bajom lehet?? Mindenki itt van, akit szeretek: a fiam is és a férjem is, legfeljebb együtt halunk meg! Aztán nem lett semmi baj, azóta nem félek:-)

Karolina: A szívemből szóltál!:-) Örülök, hogy hasonló a "bátorságunk" története!:-))

Erzsike: Mióta egyedül maradtam, azóta nekem is gyakran vannak negatív gondolataim, az ilyen utazásokkal próbálom elhessegetni őket...
Amíg a férjem élt, soha nem voltam beteg, semmim nem fájt, talán a tudatalattim érezte, hogy szükség van rám. Azóta meg minden kórság elér, csak próbálok úgy tenni, mintha jól lennék... Aztán lesz, ami lesz...

Köszi Erzsike, de azért néha nekem is vannak depis napjaim... Aztán ha kilábalok, olyankor kezdem tervezni a következő utat:-)