Emlékfa

A kambodzsai emberek nem felejtenek, mélyen bennük él a rezsim gyászos emléke. Tuk-tuk söfőrünk, Phat sokat mesélt, jólesett neki, hogy meglátogattuk az emlékhelyeket, és egy szál lótuszvirággal tisztelegtünk az áldozatok emléke előtt. Elvitt a másik helyszínre, a népirtási múzeumba is, ahol végképp képtelen voltam fotózni. Ez egy iskolából átalakított börtön. A tanizményeket ugyanis mind bezárták, az értelmiséget a rizsföldekre vezényelték, majd különös kegyetlenséggel kivégezték. (Enyhébb formában ismerős manapság is az értelem veszélyének felismerése, és a tudatos népbutítás...) A kínzóeszközök látványa, a bebörtönzöttek fotói sokkoltak, de úgy voltam vele, hogy ha homokba dugom a fejem ez akkor is megtörtént, és ha már Kambodzsába vezérelt jósorsom, nem csak a csodákat kell meglátogatnom, hanem kutyakötelességem tisztelegni a világ egyik legszenzációsabb népének tragédiája előtt is.

Phat az aki csodálatos ember. És a kambodzsaiak. Életem legnagyobb élménye volt a velük való találkozás.

Ezt nagyon jól megfogalmaztad. A kambodzsaiak eleve nagyon emberségesek, de ez a szörnyűség szerintem csak fokozta az elfogadásukat. A rezsim alatt ugyanis rengeteg külföldit is kivégeztek, például színészeket, művészeket, értelmiségieket. A dolog pikantériája, hogy Pol Pot egy párizsi egyetemen tanult. És ágyban, párnák között halt meg...
Manapság rengeteg külföldi él Kambodzsában, nagyon élhető és szerethető ország. Nekem a szívem csücske lett. Szállodánk tulajdonosa pl. ausztrál.

Az emberekkel szerintem akkor sem volt gond, csak egy diktatúrára törő csoporttal, akiknek sajnálatos módon sikerült uralomra jutni, és kiirtani a lakosság kb. negyedét. A kambodzsai nép szerencséje végül az lett, hogy a diktátor rosszul mérte fel az erőviszonyokat, az egykori, bőven a modern kori Vietnám területére is kiterjedő Khmer Birodalom újjáélesztéséről vizionált, megpróbált területeket szerezni szomszédjától, és megtámadta a nála jóval nagyobb és erősebb szomszédos országot. Akik természetesen nem hagyták magukat, bevonultak Kambodzsába, és felszabadították a lakosságot.
Sajnos ott sem minden földi paradicsom manapság sem, a meditációs központ alapító szerzetese pl. merénylet áldozata lett, mert a buddhizmus tanait terjesztette, ezzel a demokráciát, ami bizony most sem tetszik bizonyos köröknek.

Azt hiszem sajnos nincs olyan szeglete a világnak ahol minden rózsaszínű lenne. Kambodzsa is csak turista szemmel ennyire Paradicsom. Az emberek fantasztikusak, az utak és a szervezettség kiváló, minden intézhető digitálisan, csili-vili bevásárlóközpontok vannak, de a szociális háló és az egészségügyi ellátás katasztrofális. Egészségbiztosítás nem létezik, a patikákban gyógyszer nem létezik csak kozmetikum (tapasztaltuk), az antibiotikumot nem ismerik, és ha nincs pénzed akkor is kiraknak a kórházból ha haldokolsz. Ezt az angkori tuk-tuk sofőrünk mesélte, így vesztette el az édesanyját. De elég árulkodó az is, hogy olyan biztosításunk volt, hogy ha egészségügyi ellátásra szorultunk volna átszállítottak volna Thaiföldre, Bangkokba.
Nem, ez nem tudatlanság, én sem tudtam a vietnámi szálról amíg nem terveztem a kambodzsai utat, és nem ástam bele magam mindenbe amibe csak tudtam. Nálunk Ázsiáról nem sokat tanítanak a történelem órákon. Vietnám pedig bakancslistás...

Bizony, tapasztaljuk az úgynevezett jóléti társadalomban az általad írt sok-sok hiányosságot. Lenne mit tanulnunk a büszke Európa által lenézett Kambodzsától...

Köszönöm a jókívánságot! ;-) ❤