Ez igaz! Én úgy szoktam mondani az nem mindegy a fókusz min van, de egy más környezetben lehet én sem tudnám így tartani.
Gizella: egyetértek Hermivel. Ha nap mint nap belebotlasz a negatív megnyilatkozásokba, hiába próbálod csak a jót meglátni, a negatív is nyomot hagy benned.
Igazad van Gizella! Valóban így kell tennie valamennyiünknek, de amikor a negatív tapasztalat megaláz, meghökkent, akkor bizony az sokáig bennem marad... Az a probléma, hogy most már a normális emberi megnyilatkozásokat vesszük meglepőnek és az dobja fel a napunkat, pedig annak mindennaposnak kellene lenni...
Én csendben eltűnődöm, hogy mennyire fő, városi jelenség a gőg? Terjed, de a jókat igyekszem meglátni.
frangipani, Hermi köszönöm a bíztatást.
Hajrá Erzsike!!:-D
Erzsike: most már napról-napra jobban fog menni. :-)
Még nehezen megy az írás és úgy sem tudtam volna többet hozzáfűzni.
Erzsike: a többiek nevében is köszönöm szépen. :-)
Jó volt olvasni a beszélgetéseteket.
Igen, ez a legszomorúbb az egészben...:-(
... és még mi nézünk le másokat, és tituláljuk elmaradottnak pl. a délkelet-ázsiaiakat...
Nagyon aranyos történet!:-D
... és akkor gondold végig, hogy egy ugyanilyen szituációban itthon mindez hogyan történt volna..?
Budapest, Blaha Lujza tér,Interspar: két gyermekes anyuka, púposra megpakolt bevásárlókocsival (tehát nem turista...). Megszólítom: Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre találom az ásványvizet? A szeme sarkából rámvillantott, aztán a válla felett annyit szúrt oda: Honnét tudnám? De a hangsúlyban benne volt egy olyan mértékű gőg, lenézés, hogy nem tudtam megszólalni... Ennyit a magyar felsőbbrendűségről és segítségnyújtásról...:-( Ezt a fajta emberségbeli lemaradást emberöltők alatt sem fogjuk behozni:-(
Jaj, telefonos sztorim nekem is van. Thaiföldre megérkezve leszálltunk a reptéri magasvasútról (mert ott olyan is van) Bangkok belvárosában, és ott próbáltuk a térkép alapján megtalálni a szállodánkat, de az nem volt ott ahol lennie kellett a térkép alapján. :-D Pedig a hotel is küldött térképet, én meg itthon igen rákészültem a dologra. Így megkérdeztük az utcai árusokat, mutattuk a szálloda nevét, a térképet. Thai nyelven kívül máshogy nem beszéltek, mi meg nem tudunk thai-ul, de kézzel-lábbal igen jól lehet kommunikálni. Senki nem tudta, hogy hol a keresett célpont, de egymásnak kiabáltak át a 4 sávos út túloldalára, mint az olaszok, és már az egész utca összes boltosa nekünk próbált segíteni. Aztán jött egy helyi fiatalokból álló csoport, akik gyorsan felmérték a helyzetet, hogy itt a szőke turista igencsak nem boldogul a fejenként 30 kilós bőröndjét huzigálva, és kérés nélkül odajöttek, és beszálltak az utcabálba. :-D Merthogy már igen jó hangulat kerekedett. Ők jól beszéltek angolul, elővették a mobiljukat, bekapcsolták a GPS-t, és elvezettek a szállodához, ami ott volt 50 méterre, csak még nem ismerték a helyiek sem, mert új építésű, és egy kis sikátoron kell bemenni. Szóval jó helyen szálltunk le, jó utcát azonosítottam be a térkép alapján, még a sikátorról is tudtam, csak valahogy nem találtuk azt a sikátort. Ha megtaláljuk rögtön, akkor lemaradunk arról az élményről, ahogy egy nyüzgő, multikulti metropoliszban egy széles utca teljes közönsége próbált segíteni.
Nekem is csak kedves emlékeim vannak ezügyben a külföldi útjaimról!
Innsbruckban pl. még telefonon is kért segítséget egy hölgy, mert ő nem tudott biztos választ adni! Vagy amikor az óváros egyik ajándékboltjában érdeklődtem, hogy a szűk kis utcákon hogyan jutok el a hegyre menő felvonó állomásáig, kijött velem az eladó a kis utca sarkáig, úgy magyarázta el! Na hazaérve ilyen emlékem nincs...:-(
Hermi: külföldi élmények alapján még jobban próbálok segíteni, útbaigazítást adni bárkinek, aki hozzám fordul. Könyvet tudnék írni arról, hogy hányszor és milyen módon segítettek már nekünk. Volt aki elkísért, elsétált velünk a célpontig, mert nem tudta elmagyarázni, pedig mint utólag kiderült, az ellenkező irányban volt dolga. Volt aki a saját kocsijával ment előttünk, és elvezetett a célunkhoz, még azt is megmutatta, hogy hol vannak parkolók. Nem egy esetben.
Igen Frangipani, ez így igaz... Sajnos, nap, mint nap találkozom a morózus magyar mentalitással. Nagyon szembeötlő volt az utazásomról hazaérve, hogy Budapesten hogyan álltak hozzá a normális hangon kért útbaigazításhoz... Nem egy alkalommal... De ez csak egy példa, néztek már a fővárosban kéregetőnek is, amikor úgy kezdtem a kérdésemet, hogy: Elnézést, meg tudná mondani...? Simán elzavartak! Milyen világ van itt???:-( Ez csak a legutóbbi élményem, van ilyen ezer...:-(
Hermi: Tényleg így van, nem lehet kibírni mosoly nélkül, ragadós. :-) Mindig nevetnek, sőt hangosan vigyorognak. :-D Imádnivalóak.
Aztán itthon még fokozottabban érzed, hogy ez meg itt a mosolytalanság országa...
Anna: :-D Pontosan. A széles mosolyukkal időnként olyan mértékű optikai csalást produkálnak, hogy 128-nak tűnik. :-D
Remek! Ránézek a fotóra és én is mosolygok!:-)
...mind a 64 foggal :-)
Ó Marcipan, sajnos nem. Ez egy több évvel ezelőtti fotó. A szabadságra augusztusig várnom kell...