A budai Kapisztran toronyhoz

Jékely Zoltán verse
A budai Kapisztrán-toronyhoz

Idők orsója, vén budai kőtorony,
rózsállsz az alkonyat fényében, mint a márvány,
szelek járnak körül ráncos homlokodon
az idő fonalát köröskörül csavarván.
Gót ablakíveid hanyattan bámulom,
hallgatag óriás, vigyázó-szemű őrszem,
ki rendületlenül állsz rendelt posztodon,
mint mikor Kinizsit fogadtad ismerősen.
Alattad állt a hős, megfáradt izmait
átadván a homály márványos hűvösének:
minő harangzúgás rengette boltjaid,
hány Circumdederunt s fekete latin ének!
S egyszer, harminckilenc nyarán, emlékezem,
itt zengett-zokogott Wagner nászindulója:
sötét oszlop mögül bámultam könnyesen,
miként suhan Judit a cifra kézfogóra...
Templomhajód sehol, tán elnyelé a föld,
harangod, orgonád elnémítá a bomba.
Híveid sorsa is már régesrég betölt:
lakásuk mély, sötét, akár a katakomba.
...A babilóni is így gyászolt hajdanán
még évszázadokig, volt istensége holtán,
csillagkémlő helyét keselyű lakta tán,
s kotorékban hűsölt aljában az oroszlán...