Köszönöm, Erzsébet!

Sárközi György: Esőcseppek.



Eljön a nap, hogy többet nem leszek,

a könyvespolcon kis kötet leszek.

Mi életem volt: öröm, szenvedés,

sötét sorok örök csendjébe vész.



Néhanapján egy kéz értem kinyúl,

s zörgő lapjaimon váratlanul

fölsüt egy szó, mint másvilági hold,

s új életet kezd, ki fölém hajolt.



Gomolygó századok sötét ködöt

lehellnek szét a holt sorok fölött:

tartsátok lapjaim a fény felé

és lássátok rejtett vízjelét!



Holtan is élek, míg irgalma tart

a papirosnak, s míg a fölkavart

korok örvénye majdan elnyeli,

mint szólt a dal, az ősi nyelvet is.



Mint lehelet a hideg ablakon,

úgy sorvad el emlékem egy napon,

s mint a porszem, mely sivatagba hull,

az időbe veszek nyomtalanul.