anna, attól félek, én még a lóugrást sem nagyon ismertem, de ez Jani bácsit abszolút nem zavarta a szibériai fogságának elmesélésében....

És milyen különös a sors! Az 1970-es években a neurológiára kerültem (családi okokból kifolyólag végtelenített sírógórcsőt kaptam) és ezt a sakkozó Jani bácsit súlyos agyvérzéssel az osztályra hozták. Mihelyt megtudtam lementem hozzá és a kezét fogtam mindaddig,amíg... örökre el nem aludt. A családja csak másnap reggel értesült. Ő is adott nekem, mert ez alatt elmúlt a végtelenített sírógörcsöm. Rájöttem, hogy maga az élet a legfontosabb dolog. Minden más megoldható, vagy elviselhető. Ennek most éppen 40 éve.

Bevallom, csak a lóugrást ismerem. Meg sem próbáltam az ismerkedést a sakkal.

Én gyerekkoromban nagyapám háborús történeteit hallgattam Lembergig - ahol jobb karját dundun golyó érte - és vissza. Sokáig nem értetem miért vitte magával a "bornyút" ilyen helyre, miért nem hagyta a tehén mellett...

Hát nem csodálom.

Én sem vállalnám, bár engem könnyedén porrá lehetne verni. Utoljára kb. 15 éves koromban sakkoztam a barátnőm édesapjával....állandóan ripityára vert, de tűrtem, mert olyan jó sztorijai voltak Szibériáról (ott volt hadifogságban)

:D :-D

Már nagyítóval sem találok, amióta első lépésként rajzszöget teszek a székükre...

anna, lámpással keresed a sakkpartnert?

:-)))

Nem lehet, hogy a piros lámpásárnyékot kedvencelted, és ezt még nem "szívlelted" ?